Három kérdésem van.

1) Kik azok a ma is élő elmebetegek, akik 90 év után is rajongással tudnak tekinteni a magyar arisztokráciát és úri világot ért 133 napos borzalomra, és az ezalatt lezajlott gyilkossághadjáratra, szabadrablásra, esztelen öldöklésre?

2) Kik azok a ma is élő elmebetegek, akik 90 év után is fenntartják a könyvtáros szardarab és az aranyműves szardarab élő kultuszát úgy, hogy ezekről az ideológiai- és hitsorsos-társakról a mai napig intézmény és közterület van elnevezve?

(De miért is csodálkoznánk ezen abban az országban, ahol a Terror Háza mellett a mai napig, az eredeti épületcsoportban (az elődökkel tökéletes összhangban eljáró) Nemzetbiztonsági Hivatal fiókszerve székel, hogy fontos a kontinuitás - az elvtársak gondolom szíves-örömest énekelnék újra kipirosodott arccal az Internacionálét s vonnák be vörös posztóval az összes köztéri szobrot a városban.)

3) Kik azok a ma is élő elmebetegek, akik elhiszik azt, hogy a mai prolik bármiben is különböznek a 90 évvel ezelőtti proliktól?

Emberek! Ébresztő! Semmi nem változott, sőt a 40 évig lélegző, élő magyar kommunizmus új módszereket adott a kezükbe: a nincstelen prolinak (aki nem más hibájából az, ami, hoppá) a más tulajdona kell! Nem volt ez másként a századfordulón a cselédkaszárnyákban, s nincs ez másként egy centenáriummal később a kádári paneltelepeken sem; csak a (jó hang és hőszigetelő) vályogot sikerült a (kitűnő hang, s mégjobb hőszigetelő) vasbetonra cserélni a proletárok feje fölött. A mai távfűtéses lakásokban ugyanúgy izzik a gyűlölet, csak a tévé előtt; az életszínvonal - az üveggyöngyöket leszámítva - változatlan.

Egy nagy különbség van: a mai "urak" már nevében sem úri népség, hanem a régi, nyomorú vályogházak, s a lenin-fiúk, s az írógépszerelő segéd magasra bugyogó mocskának egyívású ördögi szerelemgyermekei.

Isten óvjon minket, hogy ezek még egyszer ugyanígy egymásra találjanak...