Őszintén mondom, gyűlölöm a meglepetéseket. Kora gyerekkoromban is jobban esett, amikor úgy álltam a karácsonyfa alá, hogy tudtam mi lesz a csomagolás alatt a dobozban, a szirénázóslegó vagy a mimicsoda sorozat éppen aktuális gyerekkönyve.
De azért ez nagyon lineáris.
Ugye a Black Sabbath mint olyan, a négy birminghami proligyerek megkerülhetetlen a rock & roll témában, külön-külön és együtt is lényegesnek mondható dolgokat raktak le az asztalra - szomorúan jegyzem meg, hogy eddig.
Akik az elmúlt 20 év Sabbathos történéseit ismerik, azok többnyire már a Tony Martin és egyéb hulladék kontribútorok munkássága előtt búcsúztak a BS scénától. A Forbidden feltette a törölközőt az életműre, s fehér frottír szemfödőként borította be a néhai nagy Iommi-sound system** maradványait.
Szóval a mindenkori legokosabb, Ozzy megcsinálta a maga pop-cica-szoft-metál karrierjét már a 80-as években, a második dobbantó Ward is eltinglitanglizott a When the Bough Breaks-szel, Geezer meg nyomta a power metálját három albumon is.
Gondolom Iomminak már ciki volt a poros 911-es amiben a The Eternal Idol booklet közepén ücsörög, ezért összetrombilált eredeti tagokkal próbálták a jól ismert utolsó 7 bőrt letakarítani a szegény, egyszervolt vörösbőrű, villásfarkú ördögről.
Ozzyval sokra nem jutottak, két stúdió tracket sikerült összerakni, az Psycho Mant meg a Selling My Soult (muhaha, enyhén önirónikus), illetve volt még egy szám, amit csak élőben nyomtak, az annyira nyomasztóan unalmas volt, hogy csak az emlékek felidézése elvette a kedvemet a megkeresésétől (közben a segédem előtúrta:Scary Dreams... tényleg szkeri!)
Könnyen belátható volt, hogy Ozzy nem lett se be- se kiszámíthatóbb az elmúlt 30 évben, csak... számítóbb - kedves neje nyomására; így a közös új albumot jegelték, és valahogy kiegyeztek, hogy az Iommi sound system sem használja már saját projektjeire a Black Sabbath nevet. A 2000-es saját projektje volt ennek az előfutára: innentől már IOMMI album néven tolja az ipart az öreg, illetve az IOMMI 2 lett a Fused a Hughes-szal (na nem a Huggies, a pelenka, drága műveletlen véreim, hanem a Glenn; bár a tartalomban nem nagyon különbözik a két név viselője).
Nos, mikor már az összes Ozzfest szereplés befulladt Ámérikában, s már az Ozzy szólós új albumot (Black Rain) sem lehetett már tovább nyomni bele az arcokba, jött a nagy felismerés, hogy "baszkikám, megint eltelt 10 év ész és album nélkül".
Ward már az elején lelécelt, helyére jött vissza a bizonyos Vincent Appice aki már a Mob Rules c. albumot is tönkretette (a '98-as budapesti koncertről nem is beszélve).
Appice mindig is rossz jelnek számított, mert állandó kompanionja a gonosz törpe, Dio. Nem kell agysebésznek lenni, hogy az Ozzy-mentes világban a másik állócsillag sem akar pénz nélkül maradni.
Tavaly előtt, aki nem sajnálta a 8900 Ft-ot, az rajonghatott a Heaven & Hell néven nyomuló fél ex-Rainbow - fél ex-Black Sabbathra, én a harmadik sorig jutottam, persze a régi dalokat nehéz elrontani; viszont dedikálásról a végén szó nem volt, a sok vadász mind hoppon maradt: nem került Iommi signature a George Michael szignó hátoldalára az emlékkönyvben.
S persze aztán már ki is pattant egy új track, ami marhára vegyesen szól, a borzalmas szöveghez a hasonlóan nem odaillő zene: ez volt a Devil cried. No a helyében pontosan én is ezt tettem volna, ekkora baromságot dalszövegben még nem olvastam.
* * *
A kissé hosszúra nyúlt bevezető után térjünk rá a címadó albumunkra: sajnos az Ördögöt nem lehetett abból sem kihagyni, szerintem a legundorítóbb BS borítótsikerült összehozni (ok, talán holtversenyben a Born Againnel).
Mivel csak a jövő héten jelenik meg az album, így nem ildomos sokat csámcsogni rajta, egy transzcendentális élményem volt ezzel kapcsolatban: álmomban egy slampos csöves írott cédén a kezembe nyomta, s miközben penészes hamburgert falatoztunk egy sikátorban, egy vizes kartondobozon ülve meghallgattuk a szemerkélő esőben.
Egy szóval: szar volt. Szar ez Rainbownak, szar ez Black Sabbathnak, szar lenne ez Dio szólónak és Iommi soundsystem 3. szóló albumként sem állná meg a helyét. Ugyanaz a trademark kicsavart riffmenet minden számban, idióta szövegek és furcsa kiabálás.
Én nagyon fogom sajnálni, s elképedt leszek ha igaziból is meghallgathatom végre itthon a pamlagon elmélázva. Persze a lemezboltban vett Artisjusos Cd-ről beszélek.
Valószínűleg egy felháborodott blogbejegyzést fogok publikálni róla.
De ki a fasz tudja, ez még a jövő zenéje. No' estét, parasztok.